Rubén Palma ´s homepage in Danish – in English Page best seen with Explorer!

RUBÉN PALMÁVAL BESZÉLGET ALEXANDER TAYLOR

MEGIELENT A MAGYAR LETTRE 61. SZAMABAN

VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA

Kivándorlás, bevándorlás, nyelvek és irodalom

Harmincegy éves korában kezdett írni Dániában. Amíg Chilében élt, soha nem jutott eszébe, hogy író legyen?

Egy szegény chilei barrióban nőttem fel, egy erős, régimódi macsó kultúrában. Azt nem mondanám, hogy nőies dolognak tekintettem az írást. Mindig is úgy gondoltam, hogy érdekes tevékenység. De egyszerűen nem tartottam elég férfiasnak. Kisfiúként és később kamaszként minden vágyam az volt, hogy focista vagy bokszoló legyek. Ilyen elképzelések mellett nem hiszem, hogy valaha is író vált volna

belőlem Chilében.

Hogyan befolyásolta Dánia ezt a választást?

Az írás gondolata akkor kezdett testet ölteni, amikor már tizenegy éve éltem Dániában – amikor rájöttem, hogy talán soha nem térek vissza Chilébe. Ekkor megértettem, hogy magam mögött hagytam Chilét, és hogy Dánia többé már nem ideiglenes hely az életemben. Paradoxnak hangzik, de valamiféle ürességet éreztem, ami mindazonáltal rengeteg új érzést szabadított fel. Hirtelen képes lettem másképpen szemlélni önmagamat, új módon tekinteni előre és vissza.

Mondana valamivel többet ezekről az új érzésekről?

Kora gyermekkorunktól kezdve befolyásol minket a családunk szemlélete és elvárásai, a barátok, a környék, a társadalmi osztály, az iskolai végzettség, a vallás és így tovább. Ha az ember külföldinek számít egy új nép között, lehetősége nyílik új potenciál-források felfedezésére. Újra kitalálhatja önmagát, egy kicsit vagy akár nagyon is. Akár olyasvalakivé is válhat, amire soha nem számított volna. Sok emigráns mondja, hogy az óhazában soha nem csinálták volna azt, amit most csinálnak, vagy soha nem lettek volna azzá, akik most, az új valóságukban. Az alkalmazkodás egy nagyon másfajta társadalomhoz nehéz tud lenni, ugyanakkor új energiákat is felszabadíthat. A Dániában töltött hosszú évek után végre úgy éreztem, hogy igazán messzire kerültem. Úgy éreztem, hogy senki nem figyel, és senki nem próbál belekényszeríteni egy előre adott sémába. Mindig szerettem történeteket mesélni. Miért ne írnám le őket? Miért ne kezdenék el írni?

De miért nem az anyanyelvén ír? Mitől kezd el egy latin-amerikai egy ennyire más és ennyire nehéz nyelven írni, mint a dán?

A nyelvválasztásnak sok köze van az életemnek ehhez az új felfogásához a most már nem ideiglenes, hanem állandó környezetemmé vált Dániában. A kényszerű emigrálás az új országban bevándorlóvá tett. Ez egyfajta második megérkezés volt, és az, hogy megtanuljak dánul írni, egy másik módja volt annak, hogy megismerjem az engem befogadó országot és az itt élő emberek mentalitását. A földrajzi utazás véget ért, de egy új, elkerülhetetlen utazás kezdődött meg a nyelv birodalmában. A jövőm dánul íródott. De azért nem alakult minden zökkenőmentesen. Amikor kijelentettem, hogy dánul szeretnék írni, a legtöbb dán udvariasan, de nagyon határozottan a tudtomra adta, hogy az irodalmi dán nem való egy emigránsnak. Tudja, egy „megértő” mosoly nagyobbat tud ütni, mint egy ököl. Azt kell mondanom, hogy azok az emberek, akik bátorítottak, nem ösztönöztek annyira, mint azok, akik nem hittek bennem. Chilében azt mondják, hogy az indiánok csökönyösek és keményfejűek. Lehet, hogy az indián részem reagált úgy, hogy elfogadta a kihívást.

A kihívás csábító… de bizonyára kiválóan tudott dánul, hogy elfogadta.

Beszélni folyékonyan tudtam. De az irodalmi elbeszélés sokkal többet kíván meg az embertől. Nem voltam tisztában azzal, milyen sok nehézség vár rám. Húsz éves voltam, amikor elkezdtem dánul tanulni, az első idegen nyelven életemben, szóról szóra és hangról hangra. Még ma is, miután majdnem harminc éve élek Dániában, találkozom olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyekkel eddig még nem. A beszédemben még mindig vannak szintaktikai hibák. És soha nem sikerült tökéletesen elsajátítanom a dán nyelv rettenetes kiejtését. De, tudja, az írás lehetőséget ad arra, hogy sokszor újra írja az ember, amíg jó nem lesz. Fontos itt megemlíteni, hogy a fordulópontot egy jeligés irodalmi pályázat jelentette egy nagy dán újságban, a Politikenben, ’86-ban. Bekerültem a három első helyezett közé. Ez a korán jött szerencse döntő fontosságú volt. A lelkesedés kompenzálni tudja a képességekben meglévő hiányosságokat.

Ez a kérdés talán provokatívan hangzik: miért ír továbbra is dánul, ha ennyire nehéz?

Nos, fokozatosan jöttem rá, milyen óriási feladat is ez. Minden előrelépés további nehézségeket tárt fel, amelyek még előttem álltak, még többet, amit tanulnom kellett. Ez azonban a motiváció egy formájává is vált. Gyerekkoromban néha utcai verekedésbe keveredtem nagyobb fiúkkal. Ha veszítettem is egy nagyobb és erősebb ellenféllel szemben, mégis nyertem. Bizonyos értelemben ezt átvittem a dánul írásra. Ez egy hosszú csata, ahol maga a részvétel egyet jelent a csata megnyerésével. A dánul írást egy fajta fizikai erőfeszítésnek is tekintem, mint a nehéz dolgok emelgetését, mint a hegymászást. És minthogy már nem bokszolok vagy futballozom, élvezem.

Az imént mondta, még mindig meglepi, hogy olyan dán szavakkal és kifejezésekkel találkozik, amelyekkel eddig nem. Nincs valamilyen módon hátrányos helyzetben? Általában természetesnek vesszük, hogy egy írónak tökéletesen kell tudnia a nyelvet, amelyen ír.

Nem értek teljesen egyet ezzel a felfogással. Valójában nagyon kevés eszközzel is lehet házat építeni. Lehet, hogy tovább tart, de szigorúan véve nincs szükség egy egész vaskereskedésre. Remek ételeket is lehet főzni anélkül, hogy egy egész szupermarket a rendelkezésünkre állna. Az az igazán fontos, hogy optimálisan kihasználjuk azt, amink van. Meggyőződésem, hogy minden korlátozás valamilyen módon létrehozza a saját ellentétes szabadságát.

Megértem, hogy a nehézségek sarkallják. De nincsenek olyanok, vagy akár csak egy, amivel különösen nehéz megbirkózni?

Gyakorlati szempontból a dán elöljárók használata igazi rémálom. De a legnehezebb az, hogy az ember hozzáigazítsa a saját gondolkodásmódját az új nyelvhez. A nyelv mentalitás is, sajátos szemlélet. Tudom, hogy ma az egész világ egyre uniformizáltabbá válik, de mégis úgy gondolom, hogy a latin-amerikaiak hevesebbek, a dánok pedig inkább flegmatikusak, persze nagy általánosságban. Jó példa erre a politikusok beszédmódja közötti különbség. A latin-amerikaiak elvontabbak, szónokiasabbak – számukra túl keveset mondani rossz. A dánok konkrétak és kimértek, számukra túl sokat mondani rossz. A dán nagyon praktikus és pontos nyelv, sok benne a szóalkotás, ami engem sokban emlékeztet a Dániában kitalált Lego játékra. Sokáig tartott, amíg megtaláltam a megfelelő hangnemet, a megfelelő írói vonalat, hogy olyan szövegeket tudjak felmutatni, amelyek elfogadhatóak a dán kiadók számára. Nincs semmi kétségem afelől, hogy ha spanyolul írnék, nagyon másmilyen történeteket írnék, nagyon másképpen elmesélve.

Milyen előnyeit látja annak, hogy dánul ír?

A legnyilvánvalóbb előnye az, hogy nem befolyásolnak más írók vagy irodalmi trendek. Úgy kezdtem el írni, hogy nem voltak a fejemben nagy dán, spanyol vagy latin-amerikai irodalmi alakok és a munkáik. A spanyol irodalom messze volt, a dánról pedig semmit sem tudtam. Nem volt semmi, amit el kellett kerülni, semmi, amivel versenyre kellett volna kelni. Csak én voltam, meg ez az új nyelv. Azt hiszem, ez egy nagyon nem-irodalmias kezdet volt. És annak ellenére, hogy nem rendelkeztem azzal a természetes nyelvtudással, amivel a helyiek, úgy éreztem, szabadon írhatok úgy, ahogy csak akarok. Ahogy a dántudásom egyre javult minden szóval és sorral, amit leírtam, az az erős érzésem támadt, hogy valami nagyon személyeset építek fel. Még most is így érzem. Ez szintén nagyon bátorító tud lenni.

Milyen nyelven gondolkozik írás közben, spanyolul vagy dánul?

Nem ismerem más, hasonló helyzetben lévő írók tapasztalatait. Csak azt tudom, hogy ahhoz, hogy létrehozzak egy narratívát grammatikai és irodalmi értelemben, dánul kell gondolkodnom. A történet érzetek, érzések és képek konglomerátuma. Ezt a némiképp diffúz konglomerátumot a nyelv rendszerezi és hajtja végre, amely szállítóeszközként működik az agytól egészen a papíron vagy a számítógép monitorján megjelenő mondatokig. Ez az eszköz nem működik más márkák alkatrészeivel. Nem lehet egy Mercedes karburátorát vagy kormányszerkezetét egy Fordban használni. A nyelv persze rugalmasabb, mint egy autó. A nyelvnek azonban, ahogy minden rendszernek, szintén megvannak a saját rugalmatlanságai és követelményei. Ha spanyolul gondolkodnék, az megzavarná az írás folyamatát dánul.

Apropó… Olvasta Ariel Dorfmann Heading South, Looking North című könyvét?

Igen. Nagyon jó megállapítások vannak benne a kétnyelvűségről. Ariel Dorfmann az angolt és a spanyolt is anyanyelvi szinten beszéli, mindkét nyelven tizennégy éves kora előtt tanult meg. Velem más a helyzet. Miközben a könyvét olvastam, úgy kezdtem látni az ő helyzetét, mint akinek két háza van, két különböző helyen, és mindkettő szilárd építmény. Én apránként építettem egy másik házat a már meglévő tetejére, egy olyan szerkezetet, amely figyelmet és karbantartást igényel. Ha elhanyagolom ezt a második házat, elkezd szétesni… úgyhogy állandóan javítgatnom kell a falakat, a tetőt, az ablakokat, ajtókat, és így tovább. Az első házban, a szilárdban, nagyon otthonosan érzem magam, de hiányzik az a sok erőfeszítés, amit ez a soha el nem készülő második ház követel a tetején… és ezért van az, hogy legtöbbször itt tartózkodom, és dánul írok.

A munkái jelentős része a száműzetés és emigráció aspektusaival foglalkozik.

A környezet hirtelen, többé-kevésbé maradandó megváltozása erőteljes tapasztalat, amely befolyásolja az élethez szükséges tájékozódási képességünket. Az ember hirtelen egyfajta véletlen életet kezd élni, amely ellentétben áll azzal, amit elképzelése szerint élt volna, ha a szülőhazájában marad… és soha nem jött volna ide, ebbe az új országba. Mintha az élet eredeti alaprajzát kicserélték volna egy másikra, vagy egyszerűen csak tönkrement volna. Nem tartozol ide. De már nem tartozol oda sem, ahonnan jöttél. Ez egy dichotómia, egyfajta köztes lét, ami mindig veled marad. Más erőteljes élmények is kiválthatják ugyanezt az érzést, hogy az ember olyan életet él, amit nem ő választott a más lehetséges életek közül, de úgy gondolom, semmilyen tapasztalat nem olyan meghatározó, mint a hosszútávra szóló száműzetés vagy emigráció. Nagyon furcsa lenne, ha egy ilyen helyzet nem késztetné az embert arra, hogy írjon róla.

A bevándorlás viszonylag új társadalmi jelenség Dániában és a többi skandináv országban. Milyen a fogadtatása ennek az emigráns irodalomnak?

Több menekült és emigráns írt Dániában erről a hatalmas, pszichológiai zónáról aközött, amit otthagytak és amibe próbálnak beilleszkedni. Nem tudom, mi a helyzet az Egyesült Államokban, a par excellence bevándorló-országban, de a skandináv országokban, főként Dániában, az övéket másod- vagy harmadrendű irodalomnak tartják… sőt legtöbbször inkább vallomásnak vagy dokumentumnak tekintik, nem irodalomnak.

Nem lehet, hogy azért, mert egy fajta személyes terápiának látják?

Igen, terápiának is tekintik. De én minden irodalomban látok egy bizonyos fokú személyes terápiát, minden művészetben, ami azt illeti. Előfordul, hogy jól ismert dán írók végtelenül személyes verseket írnak, vagy szörnyű szakításokról, vagy bámulatos detektívekről, akik bonyolult gyilkossági ügyeket oldanak meg, és senki sem mondja, hogy ez vallomás, dokumentum vagy terápia, még ha a szükségletek, ambíciók és a melodráma néha nagyon is nyilvánvalóak. Nem csak az irodalomban, hanem általában a művészetben vannak bizonyos sztenderdek a helyieknek, és más sztenderdek a bevándorlóknak. Ha egy dán csinál valami eredetit vagy csak mást, akkor kreatív, innovatív. Ha egy bevándorló teszi, akkor etnikus, festői, és nem értette meg, hogy csinálják a dolgokat Dániában.

Valamiféle diszkriminációról beszél?

Nem, nem nevezném diszkriminációnak. Inkább egyfajta etnocentrizmus, hogy nevezzem valaminek. Félre ne értsen: a dánok általánosságban kedves és segítőkész emberek. És hálás vagyok azért, amit értem tettek, amikor menekültként befogadtak. Egyébként pedig, harminc év után, egy részem már dán. De a tapasztalataim alapján úgy tűnik, hogy Dánia az egyik legkeményebb ország Európában egy emigráns művész számára. Igazat adok annak a filozófusnak, aki szerint csak azokat a dolgokat értjük meg, amik már bennünk vannak. Azt akarom mondani, hogy Dániában az emigráns irodalmat olyan emberek mércéje szerint ítélik meg, akik nem ismerik a száműzetés és emigráció tapasztalatait. Dánia kicsi, és kulturálisan nagyon homogén ország. Nyoma sincs olyan kiadóknak vagy irodalomkritikusoknak, akik emigráns háttérrel rendelkeznek. Ebben a helyzetben az lehet a hozzáállásuk, hogy lehet, hogy messziről jöttél, és sok elmondanivalód van, de ettől még nem leszel automatikusan jó elbeszélő.

Amellett, hogy örömét leli abban, hogy történeteket meséljen dánul, volt más motivációja is a The Trail We Leave megírására?

Nos, ahogy egész Európában, Dániában is komoly, és néha heves politikai vita zajlik az bevándorlásról. Meg akartam mutatni az emberi aspektust a politikai viták, a hírek és a statisztikák mögött. Némelyik történet személyes tapasztalataimon alapszik, mások olyan eseményeken, amelyeknek tanúja voltam vagy elmesélték nekem. Ez a könyv nem a bevándorlás ellen vagy mellett emel szót Ez a könyv emberekről szól, a hullámhegyekről és hullámvölgyekről ezen a különös vidéken aközött, ami valaha volt és ami a reményeik szerint lesz.

A Seattle Times szerint: "Nagyszerû, hogy ez a könyv angolul is megjelent"

Részlet a Trail We Leave c. kötet egyik irásából:

Az angyal csókja

Egy angyal volt, ahogy egyszercsak ott állt előttem aznap este, 1974 augusztusának végén, mindössze két nappal azután, hogy megérkeztem Dániába, és angolul kérdezte, adnék-e egy cigarettát. Az angoltudásom nagyon kevés szóból és mondatból állt, de a „cigaretta” szót könnyű volt megérteni. Tökéletes arca, ennyire közel az enyémhez, olyan zavarba hozott, amit nehezen tudtam palástolni.

Miközben cigarettát kerestem a kabátom zsebében, meglepve fedeztem fel, hogy a részegsége csak kiemeli gyönyörű arcvonásait. Az alsó ajkát kissé lebiggyesztette, látni lehetett sima fehér fogait. Álmos szemében kék tengereket láttam. Hosszú aranyhaja enyhén hullámzott, mintha láthatatlan szellő cirógatná. Úgy gondoltam, velem egykorú lehet, tizenkilenc-húsz éves. De a kávézó homályos fényében olyan volt, mint egy festmény egy angyalról, aki csak most ébredt a világra.

Ránéztem a másik három chileire, akik ott voltak velem, ők pedig rám néztek. Nem csak engem nyűgözött le az emberi szépségnek ez a megtestesülése. A két chilei nő – akik közül az egyikkel együtt éltem – ugyanannyira le volt nyűgözve, mint a másik férfi és én.

Santiago külvárosában nőttem fel, egy hatalmas lakótelepen, ahol hemzsegtek a gyógyíthatatlan alkoholisták, de soha egyetlen részeg nőt sem láttam. A néhány ritka eset még lejjebb, a társadalmi nyomorúság fenekének a fenekén volt található. És kárhozott teremtményeknek tekintették őket, szinte leprásnak, akiket mindenáron jobb volt elkerülni. De ki akarná elkerülni ezt a részeg tüneményt?

Odatartottam a nyitott csomag cigarettát, és reszkető ujjakkal elkezdett matatni benne. Mielőtt a szájába tette a cigarettát, a társaimra nézett. Amikor megint felém fordította a tekintetét, egy égő gyufát tartottam a szájában lévő cigarettához. Szippantott egyet belőle, és merőn nézett. Egy dél-amerikai ritka látvány volt Dániában 1974-ben. Valószínűleg azt próbálta kitalálni, honnan jöhettem. Azután egy csendes, bizonytalan pillanat következett, én rámosolyogtam, elveszve a szeme tengerében. Ő visszamosolygott. Aztán tett egy lépést előre, és arcon csókolt… aztán kicsit hátralépett, és gyengéden megveregette az arcomat ott, ahol megcsókolt.

Láttam, ahogy libegő alakja lassan távolodik a kocsma ajtaja felé. Aztán eltűnt.

Az egyik chilei nő azt mondta: – Annyira gyönyörű volt –, és megrázta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy először nem akarta elismerni a dán lány szépséget, de aztán rájött, hogy bizonyos tényeket nem lehet tagadni.

Menekült életem Dániában épp csak elkezdődött. És mindössze két nap után megcsókolt egy részeg angyal. Kell ennél jobb köszöntés?

Azt hiszem, három teljes év telt el, mire újra láttam. A Nørreport Állomáson. Mentem lefelé a lépcsőn a gyorsvasúthoz. És ott állt, az egyik nyilvános telefonon beszélt a jegypénztár ablaka mellett. Amikor megláttam a profilját, megtorpantam.

Visszagondoltam arra az estére, amikor megcsókolt. Istenem… egy örökkévalóság telt el azóta – egy örökkévalóság, amiről pontosan tudom, hogy mindössze három év volt. Már nem voltam az az újonnan érkezett, akit megcsókolt. Már huszonkét éves voltam, és dánul beszéltem egy törvényes dán feleség oldalán. És a Nørrebro utca már nem volt az a misztikus, álomszerű hely többé egy új országban, csak egy koppenhágai utca, egy utca a városban, ahol élek. Rátaláltam a mindennapi életre Dániában, és a részévé váltam. És végül az elmúlt három évben kaptam egy pár tanulságos pofont anélkül, hogy beleroppantam volna. Igen, öregebb lettem testben és lélekben az este óta, amikor az ajkával az arcomhoz ért.

Lassan közeledtem felé, féltem, hogy esetleg tévedek, és nem is ő az, mert akkor az érzéseim és reflexióim alaptalannak bizonyulnának. De nem tévedtem. Néhány méterre tőle megálltam, úgy tettem, mintha a telefonra várnék. Ahogy vártam is. Nem emlékezett rám. Közömbösen rám pillantott, tovább dohányzott és beszélt a telefonba. És most is részeg volt.

Egy férfival beszélt, egy férfival, aki sokat jelentett neki. Ezt onnan tudtam, hogy a remény és a fájdalom keveréke fénylett a szemében. És kihallottam szinte könyörgő hangjából. Sokáig beszélt, és bár időről időre rám nézett, nem sietett befejezni a beszélgetést. Az érmék csak hullottak bele a nyílásba, és továbbiak várakoztak az elnyűtt telefonkönyvön. Bizonyára felkészült erre a beszélgetésre. De a férfi a vonal másik végén nem érzett ugyanúgy iránta. Még mindig megvolt ugyanaz a káprázatos szépsége. De szomorú volt. Könnyek kezdtek csorogni az arcán.

Soha nem voltam képes megérteni az időt. De ritka pillanatokban, amikor a legmélyebben vagyok önmagamban, érzem valamelyiket az idő sok arca közül. Amikor megláttam a lányt, egyszerre éreztem az időt, ami velünk szalad és az időt, ami elszalad tőlünk. Hirtelen a felfoghatatlan távolság kellős közepén álltam, amely elválasztotta azt, akit megcsókolt, attól, aki figyelte, miközben telefonál.

És rádöbbentem, hogy most kell megfizetnem a csókért, amit kaptam tőle. Azt hiszem, igaz, amit mondanak: az életben mindennek ára van.

Amikor megérkeztem Dániába, megszabadultam az azelőtt és az azután érzésétől. Hirtelen egy új világban találtam magam, ahol az idő múlása nem volt látható számomra. Dániában nem voltak sem gyerekek, akikből kamaszok lettek, sem felnőttek, akik megöregedtek. És nem voltak házak sem, amelyeket felépítettek vagy lebontottak. Dániában nem voltak utak ott, ahol azelőtt nem voltak, sem olyan helyek, ahol gyerekkoromban jártam, vagy ahová egy pár évvel vagy pár hónappal azelőtt elmentem volna. Az emberek és a dolgok olyanok voltak, amilyenek. Nem lehetett őket összehasonlítani valamivel, amik azelőtt voltak.

Ez az új, múlt nélküli világ felszabadított a saját múltam alól, gyógyító könnyűség áramlott a testemben és a tetteimben – mert mindig úgy éltem meg az idő ösvényét, mint egy terhet, amely arra kényszerít, hogy megadjam magam a saját múltamnak és minden dolgok mulandósága nyomasztó érzésének.

Az Angyal nem csupán megcsókolt: általa lett dániai múltam. És miközben figyeltem, ahogy telefonál, és csorognak a könnyek az arcán, elámulva rádöbbentem, hogy Dániában is feltartóztathatatlanul szalad az idő. Jól meglettem volna e felismerés nélkül. Szívesebben maradtam volna meg abban a boldog hitben, hogy örökké fogok élni egy múlt nélküli dán világban.

Nem tehetek neki szemrehányást azért, hogy úgy csókolt meg, hogy nem gondolt a következményekre. Egyikünk sem tudja kiszámítani a cselekedetei következményét. És előbb vagy utóbb valami amúgy is rákényszerített volna, hogy lássam, az idő mindenütt ugyanúgy múlik. Még Dániában is.

Hirtelen lecsapta a kagylót. És ahogy azon a távoli éjszakán 1974-ben, részeg és imbolygó alakja eltávolodott tőlem. Szipogva felment a lépcsőn az utca és a város felé, míg végül eltűnt a szemem elől..

Odamentem a telefonhoz, felemeltem a búgó kagylót, és visszatettem a kampóra. A telefonkönyvön hevertek a felhasználásra váró érmék. Az Angyal, aki csókkal köszöntött Dániában, szomorú volt. Az Angyal viszonzás nélkül szeretett valakit.

Ezután dániai éveim tovább folytak, lopva, szinte észrevétlenül, és azzal az egyedüli céllal, hogy soha többé ne térjenek vissza. És úgy esett, hogy láttam őt erre-arra, mindig ott, ahol a legkevésbé számítottam rá.

VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA

Rubén Palma ´s homepage in Danish – in English